Könyv adatlapja:
író: Mélissa Da Costa
cím: Az ég minden kékje
kiadás: Európa Könyvkiadó (2026)
Értékelés:
Olyan rövid idő alatt felkapott lett az Ég minden kékje, és olyan hamar az olvasók kedvencévé vált, hogy én sem akartam kihagyni. A gyönyörű borító miatt már többször is a kezembe vettem, de kezdetben a szívszorító téma és a terjedelme kissé elriasztott.
Bevallom, az olvasás után én nem lettem a könyv rajongója. Bár a történet tényleg csodálatos, mégis sokszor éreztem úgy, hogy legszívesebben letenném. Vontatott volt, unalmas és helyenként túlírt. A szereplők múltja és jelene pedig annyi veszteséggel van tele, hogy a könyv hangulata borzasztóan depresszív volt.
A helyszínek azonban csodálatosak. Az író olyan szemléletesen mutatja be őket, hogy szinte megelevenednek a szemünk előtt a Pireneusok kis falvai. Az egész könyvet átívelő utazás azonban nemcsak a Pireneusok bejárását jelenti, hanem egy olyan lelki utazást, melynek során a szereplők jobban megismerik önmagukat és igaz barátságokat kötnek.
A két főszereplő közül én Joanne karakterét szerettem meg jobban. Olyan terheket és fájdalmat cipel, amibe bárki beleroppanna. Nem csoda, hogy kezdetben zárkózott és csendes. Émile mellett azonban lassan újra megtanul bízni és szeretni. Csodálatraméltó az az erő, ami ebben a törékeny lányban rejlik.
De Émile lelki ereje is irigylésre méltó. Ahogy megbirkózik a halál közelségével: nem sajnáltatja magát, hanem eldönti, hogy végre a saját akarata szerint fog élni és ezentúl nem akar megfelelni senkinek. Mer önző lenni, mert nem akarja, hogy a betegsége és a körülötte lévők félelmei határozzák meg az utolsó hónapjait. Szerintem ez az igazi bátorság.
A történet előrehaladtával Émile betegsége egyre inkább átveszi az irányítást az élete felett. Joanne pedig egy pillanatra sem inog meg. Végig ott áll a fiú mellett. Két idegenből lassan törődés, majd barátság lesz, míg végül valami sokkal több és erősebb.
Bár a történet vége kezdettől tudható, a lezárás csodaszép: a helyszín és Joanne figyelmessége tényleg könnyeket csal az ember szemébe. Számomra ezt a megható jelenetet törte darabokra az utolsó bekezdésben írt hollywoodi vég.
A könyv elgondolkodtat azon, hogy vajon mennyit ér az az élet, amit mások elvárásai szerint élünk.Vajon miért várunk mindig a megfelelő pillanatra, ami talán el sem jön soha? Miért nem merjük oly sokszor megélni a pillanatot, vagy megvalósítani a legbelsőbb vágyainkat?
Összességében Az ég minden kékje egy szívbmearkoló történet az életről, a halálról, a szeretetről és arról, hogy mennyire könnyen elfelejtünk valóban élni. Nem lett a kedvenc könyvem, de azért nem bántam meg, hogy elolvastam. Émile és Joanne utazása nemcsak két ember története, hanem egy emlékeztető arra, hogy éljük meg a jelent és ne a „majd egyszerben” éljünk.
Idézetek:
„Ha azért sírunk, mert eltűnt a nap, a könnyeinktől nem látjuk a csillagokat sem.”
„Sötétben kell járni, hogy meglássuk a fényt.”
„Ha létezik mennyország, egy hely odafent, ahol a holtak nyugodnak e földi élet után, akkor ünnepélyesen megígérem, mindent elkövetek majd, hogy vigyázzak Joanne-ra. Soha nem hagyom teljesen magára.”