Könyv adatlapja:
író: Jodi Picoult
cím: Tizenkilenc perc
kiadás: Athenaeum Kiadó (2020)
Értékelés:
Még egy kritikába sem kezdtem bele olyan nehezen, mint a mostaniba. A 19 perc című könyvet már egy hónapja elolvastam, de olyan mélyen megérintett, hogy képtelen voltam bármit is írni róla. Folyton csak egyetlen mondat jutott eszembe: az, hogy a történet egy megrepedt világ fájdalmas tükörképe.
Jodi Picoult most is nehéz és kényes témát választott. A regény központjában a bullying áll, melyet egy iskolai lövöldözés tragédiáján keresztül mutat be. Bár a történet alapja megrendítő, mégsem csak a tetten van a hangsúly, hanem az érzelmeken. Az írónő mesterien árnyalja a gyász, a harag és az önvád kérdéskörét. De körbejárja azt is, hogy a kamaszok meddig képesek elmenni a népszerűségért. Vajon kinél hol van a határ? Vajon mikortól leszünk mi is felelősek mások fájdalmáért?
A könyv nem csak a jelent és a tragédia következményeit meséli el. A történet – múltat és jelent váltogatva – messzire visszanyúlik az időben. Megismerhetjük egy olyan magányos, „fura” fiú világát, aki falat épített maga köré, így védekezve az állandó zaklatástól, a fizikai és lelki bántalmazástól és a kirekesztéstől. Végigkísérhetjük élete fontos állomásain, hogy megértsük, hogyan vezethet a folyamatos megalázás és a felnőttek közönye egy ilyen tragédiához.
A regény érdekessége, hogy szinte mindenkinek a szemszögét megvilágítja:
Fájdalmas gyengédséggel mutatja be a „tettes édesanyjának” összeomlani látszó életét. A rádöbbenést, az önvádat, az előítéletet. És mindezek dacára azt az emberfeletti küzdelmet, amire csak egy anya képes a gyermekéért.
Megismerhetjük az áldozatok hozzátartozóinak haragját, a túlélők és az iskolatársak szorongását, mely talán már sosem fog csillapodni. És persze az áldozatokat, akik rosszkor voltak rossz helyen. A könyv végére pedig rádöbbenünk, hogy bizony senki nem kizárólag áldozat vagy kizárólag szörnyeteg. Ahogy az igazság sem mindig fekete-fehér.
Megrázó, mély és elgondolkodtató regény tele fájdalommal és bűntudattal. Nem ítélkezik, „csak” bemutatja az iskolai erőszak, a megfelelési kényszer és a társadalmi közöny következményeit. A könyv egy néma kiáltás mindazokért, akiket nem hallgatnak meg időben. Egy anya könnyeiért, aki nem csak a fiát veszítette el, hanem a feltétlen szeretetbe vetett hitét is.
Idézetek:
„Aztán rájött, hogy ez is ad egy kis boldogságot: ha az ember csak azért mond vagy tesz valamit – bármit -, hogy a fiát így mosolyogni lássa. Mintha volna min mosolyogni; mintha nem karcolná úgy a torkát minden egyes kimondott szó, mint a törött üvegcserép.”
„Minden egyes olyan emlék mellé, amelyben golyó süvít és sikoltás harsan, száz másikat tesz le: ahogy kicsi fiúként játszik, vagy ahogy először biciklizik, vagy ahogy leinteget egy játékvár tetejéről. Egy puszi, egy anyák napjára rajzolt képeslap. Vagy a hamis danolászása a zuhany alatt. Ezeket a pillanatokat majd szépen összefűzi, e pillanatokban az ő gyermeke is éppen úgy normális volt, mint a többieké. Az emlékeknek ezt az értékes gyöngysorát viselni fogja mindennap, az élete végéig. Mert ha elveszítené, akkor a fiú, akit szeretett, akit nevelgetett, és ismert, tényleg örökre elmegy.”