Chris Carter – Vérrel írva

Könyv adatlapja:
író: Chris Carter
cím: Vérrel írva
sorozat: Robert Hunter 11.
kiadás: General Press Könyvkiadó (2024)

Értékelés:
Nehéz elfogultság nélkül írni a könyvről, hiszen az abszolút kedvenc íróm Chris Carter. Mióta felfedeztem a könyveit, azóta imádom őket. Nem csak szórakoztatóak és borzongatóak, de érezni belőlük az író intelligenciáját és kriminálpszichológiai tapasztalatát. Carter olyan magasra tette eddigi köteteivel a mércét, hogy jelen esetben pont ő maga nem tudta megugrani. Ami csak annyit jelent, hogy nem ez lett a sorozat legjobb könyve, de ettől még imádtam. Az pedig ne ijesszen el senkit, hogy ez már a 11. rész. A könyv önmagában is megállja a helyét, a megértéséhez nem szükséges a korábbi kötetek ismerete.

Most is – mint mindig – nincs bevezetés. A történet egyből belecsap a lecsóba, már az első fejezet tele van feszültséggel. Vibrál a levegő, várjuk, hogy mikor történik valami szörnyűség. Mert azt borítékolhatjuk, hogy fog. És ez a várakozás, ez a bizonytalanság végig fenntartja az izgalmat. Mivel a történet során a szereplők versenyt futnak az idővel, a könyv első lapjától az utolsóig feszített tempóban pörögnek az események.

Itt is megkapjuk azokat a hátborzongató, brutális gyilkosságokat, amik az író előző műveiben is olvashatóak. Fájó belegondolni, hogy a különösen kegyetlen kínzások jó részének van valóság alapja, Carter valódi tapasztalataiból merít ötletet. A leírások néha annyira szemléletesek és gyomorforgatóak voltak, hogy egy rövid időre abba kellett hagynom az olvasást. A „nyugalom megzavarásának” tipikus esete.

Chris Carter könyveiben legjobban a két főszereplőt szeretem. Aki olvasott már interjút az íróval, az észreveheti, hogy Carlos Garcia külseje, származása, felesége iránti szerelme, míg Robert Hunter intelligenciája és megtört lelke tökéletesen tükrözi az írót magát. Ebben a regényben viszont most teljesen háttérbe szorult Garcia, szinte nem is kapott szerepet. A két nyomozó között lévő dinamika teljesen eltűnt.

De Hunter is csak árnyéka önmagának. Megfáradt és megtört, mintha éveket öregedett volna az előző kötet óta. De ezt sem tudom felróni az írónak, hiszen a könyv írása során veszítette el élete párját. Talán ezt a törést írta bele Hunter jellemébe és a Tracyvel való búcsújelenetbe.

A sorozat köteteiben a nyomozási módszer a legérdekesebb. Az, ahogy pszichológiailag próbálják megérteni a gyilkost. Elemzik a gondolkodását, az érzelmi világát és ezek alapján próbálják a következő lépést előrevetíteni. Ebben a könyveben ezt a vonalat kicsit kevésnek éreztem. Mintha inkább csak véletlenül botlottak bele volna bele a gyilkosba, nem a nyomozásnak köszönhetően és ez hagyott egy kis hiányérzetet bennem.

Minden hibája és hiányossága ellenére is imádtam ezt a kedélyborzoló krimit, ami nem csak szórakoztat és megrémít, de egy komoly társadalmi problémára is igyekszik felhívni a figyelmet.

Idézetek:

“…mindegy, milyen erősnek hisszük magunkat, mindannyian követünk el hibákat, és időnként mindannyiunknak szüksége van segítségre. Nem lehetünk mindig kemények és erősek.”

„A férfira nézett, és egyetlen mondat hagyta el a száját:
– Isten veled, Robert!
Hunter nem tudta rávenni magát, hogy még egyszer így köszönjön el a nőtől. Ezért egyszerűen intett neki az ajtóból, elindult az autója felé, miközben pár lépéssel maga mögött vonszolta a szívét.”